Visszaemlékezés – második rész
Az egészen biztos, hogy az ember életében sok sorsfordító esemény történik,
amit valahogy, valamilyen technikával megpróbál átélni, vagy túlélni, vagy
megélni, attól függően, hogy mi történik. A traumákat gyászként próbáljuk
túlélni. A gyásznak pedig szakaszai vannak. Az első a tagadás. Gondoljon
mindenki egy olyan eseményre az életéből ( mindenkinek van), amikor valami
hasonló érte. Betegség, válás, halál. Amikor nem akarta elfogadni a tényt. Ezzel
mi is így voltunk az öcsémmel. Az nem lehet, hogy az anyunak olyan betegsége
van, ami egészen biztosan halálos. Semmi esélye nincs, még egy apró százaléknyi
sem. Ez nem lehet, ez biztosan nem velünk történik. De az ember olyan lény,
hogy remél. Szokták mondani szinte közhelyként: A remény hal meg utoljára. Mi
pedig reménykedtünk, hogy majd a vizsgálatok mást mutatnak. Mindegy, hogy
mit, csak azt ne, hogy Alzheimer kór.
De sajnos 2014-ben könyörtelenül szembesítettek bennünket ezzel. Aki már átélt
ilyet, tudja, hogy miről beszélek. Ott ült az anyám a neurológus előtt, mosolygott,
és fogalma nem volt arról, hogy épen arról van szó, hogy az élete olyan szakaszba
fog érkezni, amit ép eszű ember nem akar.
Azt az érzést nem tudom leírni, amikor közlik veled, hogy az édesanyád halálos
beteg. Hogy meddig fog tartani, senki nem tudja, tarhat 1 évig, de tarhat 10 évig
is, és semmit nem tudnak tenni érte. De kitartást kívánnak a családnak. Hát arra,
igazán szükség volt.
Mint korábban írtam, 2010-ben már voltak jelei annak, hogy a memóriával
valami gond van. Hogy miért vártunk 2014-ig? Ezt a kérdést többször feltettem
már magamnak az elmúlt 10 évben. Talán most tudok rá válaszolni. Mert tagadni
akartam, nem akartam vele szembesülni, mert reménykedtem, hogy ez nem
igaz, nem így lesz. Be kell valljam, a bűntudat sokáig gyötört. Másként történt
volna, ha korábban kerül szakorvos elé az édesanyám? Nem, határozottan
tudom, most már mondani, hogy nem. Így volt 3 évünk amikor még nem
betegként néztünk rá.
2022. 11. 27.