Visszaemlékezés – első rész
Amikor visszagondolok az elmúlt 10 évre ( édesanyám 2022. május 01-én halt meg) tisztán emlékszem rá, hogy 2010-ben már voltak jelek arra, hogy valami nem stimmel az anyuval, de akkor ki gondolt arra, hogy milyen súlyos betegség közelít hozzá, lassan, sunyin.
Távol éltem tőle, több száz kilométert kellett autózni, ha látni akartam. Így nem találkoztunk túl gyakran személyesen, de a mobiltelefonnak köszönhetően – aminek a használatát gyorsan megtanulta – szinte minden nap beszéltünk. Eleinte, csak nem jutott eszébe hogy mit főzött aznap, vagy hirtelen elhallgatott
és gondolkodott a válaszon. De ilyenkor az ember nem gondol semmi rosszra. Bárkivel előfordul, hogy nem jut eszébe valami, vagy hirtelen elfelejt valamit. Amikor találkoztunk, időnként megállt a mozdulatban, és elgondolkodott, majd folytatta a mozdulatot. Vagy bement a fürdőszobába, kijött és azt mondta: „ tiszta hülye vagyok, a spejz helyett bemegyek a fürdőszobába”. Igen, nevettünk rajta, ő is nevetett, végül is vicces volt. Nem tűnt fel, mert az anyu rendkívül energikus volt, mindent meg tudott
csinálni, nem ismert lehetetlent. Segített, akin csak tudott. Folyton pörgött,
összetartotta a nagyobb családot, ápolta a rokoni kapcsolatokat, még a
távolabbiakat is. Hogy lehetne, egy ilyen mindig dolgozó, aktív, humoros,
jókedvű embernek bármilyen baja. De főleg hogy lehetne demenes?
Hát lett… majd innen folytatom.