A szeretet az, ami segíthet ennek a kapcsolatnak a fenntartásában. De mi is a szeretet? Miben tud megnyilvánulni? Szeretetünket több formában kifejezhetjük. Adhatunk egy ölelést, egy simogatást, csak úgy spontán módon, vagy éppen bekenhetjük a betegünk lábait minden nap a napnak egy bizonyos szakaszában egy finom krémmel, mint egy rituáléként. Valamilyen segítséget nyújtunk (amíg nem szorul teljes gondozásra) a ház körül, vagy elmegyünk sétálni, gyógyszert kiváltani és még lehetne sorolni, mindig olyan segítséget adunk, ami a másiknak fontos, ezzel kifejezve a figyelmünket.
Ajándékot adhatunk. Nem kell drága dolgokra gondolni, bármi jó, aminek örül a hozzátartozó, mert a jó ajándék azt mutatja, hogy ismerjük, figyelünk rá, azt szeretnénk, hogy boldog legyen. Ajándéknak tekinthetjük azt is, ha időt adunk a családtagunknak. Beszélgetés, felolvasás, egy könnyű séta, bármilyen együtt töltött idő, amikor csak egymásra, a betegre figyelünk. Szinte a betegség teljes ideje alatt, talán ez a legfontosabb kifejezés módja a szeretetnek. Attól függően, hogy milyen szakaszában van a betegség, ezek a beszélgetések, „foglalkozások” egyben a kognitív képességek fenntartását is segítik.
A szeretet kifejezésének módja az is, ha dicsérünk, vagy elismerő szavakat mondunk. „Nagyon jól sikerült ez a rajz”, „Milyen jól áll ez a pulóver!”, „Ügyesen elkaptad a labdát!” – ehhez hasonló mondatokkal tudunk mosolyt csalni a beteg arcára.
Az, hogy kinél milyen módon tudjuk a szeretetet kifejezni, az idők során megtanultuk, azt használjuk, amelyik leginkább kapcsolatot teremt a beteg és a hozzátartozó között. Nevezhetnénk ezt egy nyelvnek is, amit meg kell tanulni. Olyan ez, mint amikor elmegyünk külföldre, nem ismerjük az ország nyelvét, de valamilyen módon mégis megértetjük magunkat, tudunk kommunikálni.
Minden demenciában szenvedő betegnél a hosszan tartó kommunikáció az, ami segít abban, hogy a beteg az emberi mivoltát minél tovább meg tudja őrizni. Az érzelmi kapcsolódás, a szeretet mindvégig megmarad. Bármilyen stádiumban legyen a beteg.
Néhány évvel ezelőtt egy idősotthonban találkoztam egy beteggel, aki már a demencia súlyos szakaszában volt, teljes ellátásra szorult, sem menni, sem beszélni nem tudott. Jó idő esetén a gondozók kerekesszékbe tették, és kitolták a teraszra. A székben egy idő után a beteg lecsúszott – nem volt rögzítve –, és a gondozó hátulról a kezei alá nyúlt, hogy a székben feljebb ültesse. A kéz alá nyúlás egy kicsit erősebbre sikerült, mire a beteg megszólalt: „Ne rángasson!” Érezte, hogy hozzá most nem kedvességgel nyúltak.
A szeretet az, amivel egy beteget végig lehet kísérni ezen a fájdalmas úton.
Felhasznált irodalom: Gary Chapman, Deborah Barr, Edward G. Shaw: Fakuló emlékek közt is szeretetben