Alzheimer betegséget állapítottak meg
Amíg fiatalok vagyunk nem igazán foglalkozunk azzal, hogy ha sokáig élünk, akkor idősebb korunkban mi is lesz velünk. Csak hagyjuk történni a dolgokat, akik szerencsések megélik a mindennapokat, élményeket, emlékeket gyűjtenek. Aztán hirtelen rádöbbenünk, hogy elmúltunk 50 évesek, már kevesebb van hátra, mint amit már magunk mögött hagytunk. Sokakra ilyenkor tör rá az úgynevezett kapuzárási pánik. Számvetés, mit csináltam, mit nem csináltam, mit csinálhattam volna stb. Ezek olyan mentális „feladatok” melyeket meg lehet oldani egyedül, vagy segítséggel. Csak rajtunk múlik.
De mi van akkor, ha olyan dolog történik velünk, amit nem tudunk befolyásolni, tőlünk függetlenül megtörténik. Például szembesítenek azzal, hogy betegek vagyunk, és ami egy idősebb embernek ma a legnagyobb félelme, diagnosztizálják az Alzheimer kórt.
Azt gondolom, az talán ilyen esetben a jobb, ha magunk jövünk rá arra, hogy valami nem stimmel velünk. Időnként, mintha homályba veszne a tudatunk. Csak egy-egy pillanatra, de mégis… Orvoshoz fordulunk, és szembesítenek azzal, hogy elkezdődött a demencia. Egy ilyen diagnózis után az ember valószínűleg kétségbe esik, mert ha csak egy kevés információja is van erről a betegségről, akkor tudja, hogy mi vár rá.
Talán az egyik legnagyobb dilemma ilyenkor, hogy elmondjuk-e a családnak, vagy sem. Lesz-e elég idő arra, hogy felkészüljünk arra az időre, amikor már nem tudjuk, hogy kik vagyunk, elveszünk a saját világunkba, és talán az összes emlékünket elveszítjük lassan. De az is lehet, hogy a betegség olyan léptékben halad, hogy hetek alatt több lépcsőt ugrik a romlásunk. Nem lehet tudni. Senki nem tudja ma megmondani, hogy akinél megállapítják az Alzheimer kórt, meddig fog tartani a leépülés.
A beteg, ha már nem képes rá, törvényesen meghatalmazhat valakit, hogy
ellátása tekintetében, vagy a pénzügyeiben eljárjon. A beteg állapotának romlásával a kezelés,
a gondozás inkább a beteg jó közérzetének a fenntartását szolgálja, mintsem a gyógyulást.
Ezért a megbízott családtag szembesülhet olyan döntéshelyzettel, hogy megengedjék-e a
mesterséges táplálást, vagy kezeljenek egy daganatos betegséget. Legjobb ezeket a témákat
jóval a döntés előtt közösen tisztázni.
De addig is, amíg mindez bekövetkezik, sok mindent tehetünk.
Gyógyszerek
Első és legfontosabb, hogy az orvos által adott gyógyszereket rendszeresen szedjük.
Rutin
Alakítsunk ki napi rutinokat, mert a test nem felejt. Legyen rendszer a napjainkban. Az ébredés, az étkezések ( kanállal enni soha nem fogunk elfelejteni, ezt tapasztalatból tudom) a lefekvés, legyenek mindig ugyanabban az időben. Sokat segít az elménk edzésében, és a napi rutin kialakításában, ha van hobbink, amit rendszeresen tudunk végezni.
Mozgás
A mozgás elhagyhatatlan. Séta, kocogás, túrázás, vagy bármilyen más mozgás. Ez is legyen a napi rutin része.
Napló
Vezessünk naplót a napi tevékenységeinkről. Írjuk le, mit csináltunk, hol voltunk, mit éreztünk. Mert ha a következő napon arra ébredünk, hogy nem tudjuk mit csináltunk az előző nap, vagy az előző héten, akkor a naplóban el tudjuk olvasni. Bízni kell abban, hogy akkor előjön az emlék. A betegség lefolyását is írjuk le, persze amire vissza tudunk emlékezni. Például egyszer csak eltévedünk bevásárlás után, és nem tudjuk merre kell haza menni. Ezek a kezde időkben rövid emlékezetkiesések.
Emlékezés
Próbáljunk visszaemlékezni, hogy mi volt az a pillanat, érzés, hang, mozdulat, ami visszahozta az emlékezést. Ha ez megvan, akkor azt kell gyakorolni, hogy az elménk emlékezzen arra a „ valamire” ami visszahozza a jelent.
Lezárás
Rendezzük le a rendezetlen dolgainkat, hogy ha már az elménk teljesen homályba vész, akkor a lehető legkevesebb dolog maradjon hátra, amit a családnak kell megoldani. Elég teher leszünk mi magunk, hiszen akkor már teljes felügyeletre lesz szükségünk.
Ha valaki úgy érzi, nem szeretne a családja terhére lenni, akkor keressen magának egy olyan idős otthont, ahol úgy gondolja, az utolsó időszakban jól érezhetné magát, és megfelelő ellátásban fogják részesíteni. Addig döntsünk a saját sorsunkról, amíg még döntésképesek vagyunk.
Mondjuk el a családnak, hogy betegek vagyunk.
Végül mindenképpen mondjuk el a családnak, hogy betegek vagyunk, mert nekik is fel kell készülni erre. Bár erre felkészülni nem lehet. De elő kell húzni valahonnan a racionális énünket, és úgy együtt átbeszélni. El kell mondani a családnak, ha idős otthonba szeretnénk menni. Ahol támogató család van, nyilvánvalóan tilltakozni fognak ellene, de meg kell mondani, hogy ez a mi döntésünk, tartsák tiszteletben.