Párkapcsolat- szokások, elvárások
Nagyon jó hír, hogy Budapesten megnyílt a Néprajzi Múzeum új épülete, és van
benne egy időszaki kiállítás, Bekötik a fejét címmel. A múzeum honlapján a
következő tájékoztató olvasható:
„A kendő egy olyan ruhadarab, amelyet már a mezopotámiai civilizációk is
használtak, majd a zsidó, keresztény és iszlám vallásban egyaránt a viselet
integráns része lett. Egy ruhadarab, amely jelképezi a személyes identitást és a
közösségben elfoglalt helyet, vagy ezek megváltozását. Egy ruhadarab, amely a
különböző kultúrákban sokszor meglepően hasonló jelentésű.
A zsidó hagyományban a talmudi előírásból az olvasható ki, hogy a szép, hosszú
női haj egyfajta meztelenséget jelent, felkeltheti a férfiak érdeklődését, ezért a
férjezett nő haját férjén kívül más nem láthatja. A női fejviselet jelző/jelölő
funkciója a Kárpát-medencében a paraszti kultúrában is nagyon erős. Mutatja
viselője életkorát, társadalmi státuszát, etnikai hovatartozását. A párta, a
fejkendő vagy a főkötő mind külön jelrendszert alkot, és fontos információkat
közöl viselőjéről. A muszlim vallásúak számára a Korán nem tartalmaz részletes
előírásokat a ruházatot illetően, de mindkét nemnél előírja a meztelenség
elfedését. A női kendő- vagy fátyolhasználat eredete az iszlám előtti időkre
nyúlik vissza, és kulturálisan meghatározott: függ a textil jellegétől, a
területenként változó öltözködési stílustól.”
Nem láttam a kiállítás (még) de kíváncsi vagyok rá, ezért meg fogom nézni.
Egyben el is gondolkodtam ezen, persze elsősorban a magyar vonatkozásán,
hiszen a zsidó és muszlin szokásokról olvastam, de nincs tapasztalatom. A
magyar vonatkozásról viszont van.
Emlékszem, nagymamámat soha nem láttam fejkendő nélkül. Minden napnak,
ünnepnek, életkornak megvolt a megfelelő viselete. Akkor, gyerekként, és
később fiatal felnőttként mindig olyan „öregnek” láttam ezért, pedig 50-60 év
között volt. Megkérdeztem tőle, miért visel fejkendőt. Azt válaszolta, mert ez a
helyes, ez a szokás. A nőknek nem szabad a haját mutogatni idegeneknek.
Praktikus is volt, hosszú haj, kontyba kötve, fejkendővel elfedve. Nem volt
szükség fodrászra. Ez vidéken, falun.
Vajon miért kellett (vagy kell) a külvilág tudomására hozni, hogy a nő épen
milyen státuszban van (hajadon, férjezett stb..) és kik találták ki, hogy ennek így
kell lenni? Nem vagyok feminista, de minden idegszálam tiltakozik az ellen,
amikor megmondják valakinek, hogy mit kell viselni, hogyan kell viselkedni,
hogyan kell érezni, és még lehetne sorolni.
A nagymamám identitását ezek a szokások, vagy elvárások nem torzították,
mert így nőtt fel, neki ez volt a természetes, mert nem látott mást, csak ezt. Ez
akkor, abban az időben és helyen így volt helyes, így tudott egy pár működni. A
férfi volt a családfő a nő pedig a „családi fészek” fenntartója.
Ma is sokan hivatkoznak arra, hogy régen a fenti ideális családi sémában sokkal
kevesebb volt a válás. A nő dolga a család összetartása, maradjon otthon, nevelje
a gyerekeit, gondozza a családi fészket. De vajon valóban kevesebb volt a válás,
vagy csak a statisztikai adatok szerint igen, de valójában ha a nőknek lett volna
anyagi függetlenségük, sokkal többen kiléptek volna a párkapcsolatukból?
Mi van ma ebben a felgyorsult világban?
Ma már vidéken is kevés asszonyt lehet látni fejkendőben. Leginkább csak
azokon a vidékeken, ahol élnek még a népi szokások.
A férfi a családfő és a nő a családi fészek fenntartója szerepeosztás rég a múlté,
mert kevés olyan család van, ahol megengedheti magának egy pár, hogy csak a
férfi dolgozzon. Mindketten dolgoznak. De akkor ki tartja össze a családot?
Milyen szokások, elvárások mentén kell élni?
Leginkább azokat a mintákat követjük, amit a családból hozunk. De a
környezetünk, a világ amiben élünk olyan gyorsan változik, hogy ezeket a
mintákat folyton alakítani kell, mert ha nem akkor nem tud egy család, egy pár
együttműködni. Nekünk kell kialakítani az együttélés „szabályait”. Hogy
hogyan?
Nehezen, de az biztos, hogy kölcsönösen tisztelni kell egymást, figyelni a
másikra, fenntartani az érdeklődést, sokat beszélgetni, szeretni önmagunkat,
hogy tudjunk szeretni másokat. Valakitől hallottam nem olyan rég, hogy a jó
párkapcsolat első ismérve, hogy mindenkinek legyen egy segítője,
pszichológusa, ahol ki tudja beszélni azokat a gondolatit, amit nem akar a
társára borítani. Lehet, hogy igaza van.